Márkusz László
Jugoszlávia erőszakos felbomlása 1991-92-ben minden bizonnyal a hidegháború utáni évek legsúlyosabb válságának tekinthető. Bár Jugoszlávia felbomlása alapvetően belső okokra volt visszavezethető, az utódállamok bulvársajtójában a mai napig tartja magát a narratíva, hogy nagyrészt külső szereplők okozták mindazt, ami a Balkánon történt az 1990-es évek elején. Az egykor virágzó és jelentős nemzetközi tekintéllyel rendelkező ország széthullásáért viselt nemzetközi felelősség tisztázása egy külön tudományos vizsgálódást igényelne. Ami a mi a kutatásunk szempontjából fontos, az annyi, hogy a nyugati országokban érzékelhetően lelkiismeretfurdalást támasztott az, hogy képtelennek bizonyultak megakadályozni Vukovár és Szarajevó ostromát, a srebrenicai népirtást, illetve a koszovói albánok tömeges elüldözését. Következésképpen ez a felelősségérzet jelentősen hozzájárulhatott ahhoz, hogy annyira jelentős erőforrásokat mozgósítottak a válságkezelés és a háború utáni rendezés érdekében. Természetesen, további tényezőként lehet említeni az aktív nemzetközi szerepvállalás hátterében a krízis további eszkalációjától és szomszédos országokra való átterjedésétől való félelmet is.
Jugoszlávia fordulópontot hozott a nemzetközi válságkezelés történetében. 1991 és 2001 között mintegy hat háború zajlott le, amelyek közül ötöt nemzetközi közvetítéssel tető alá hozott fegyverszüneti vagy békeszerződés zárt le, melyek a nagyhatalmak, különösen az Egyesült Államok és az Európai Unió, jelentős szerepvállalását irányozták elő. A Balkánra az 1990-es években és az ezredforduló utáni években telepített nemzetközi békefenntartó erők létszáma messze meghaladta a korábbi történelmi rekordokat. Még alig száradt meg a tinta a daytoni békeszerződésen 1995 decemberében, a NATO már megkezdte a 60 ezer fős Végrehajtó Erő (IFOR) telepítését. Egy évvel később, 1996 decemberében, amikor az IFOR neve Stabilizációs Erőre (SFOR) változott, még mindig 32 ezer katona volt jelen Boszniában. A NATO közvetlen részvétele egy ilyen békefenntartó misszióban szintén egy teljesen új precedens volt az 1990-es évek közepén, alig néhány évvel a hidegháború végét követően. A NATO egy teljesen új megközelítést hozott a válságkezelés filozófiájába. A daytoni békeszerződésnek a szövetség által maga arculatára formált katonai elemei olyan mandátumot adtak neki, amely a klasszikus békefenntartás gyakorlatától eltérve, a béke kikényszerítésének lehetőségét is lehetővé tette.
A balkáni műveletek az 1990-es években annyiban is újat hoztak, hogy a válságkezelés kiegészült egy markáns nem katonai elemmel is. A nemzetközi közösség tevékenysége a békefenntartáson túl a helyi közigazgatás helyreállítását és megreformálását is magába foglalta. Diplomaták, politikai szakértők és köztisztviselők ezrei jelentek meg olyan jelentős hatalommal felruházott nemzetközi polgári missziókban, mint a Főmegbízotti Hivatal (OHR) Bosznia-Hercegovinában, az ENSZ Átmeneti Igazgatási Missziója Koszovóban (UNMIK), a Nemzetközi Polgári Iroda (ICO), vagy az EULEX, ez utóbbi kettő szintén Koszovóban. Jól mutatta a politikai jelentőségét ezeknek a misszióknak, hogy olyan tapasztalt európai politikusokat neveztek ki az élükre, mint Carl Bildt korábbi svéd miniszterelnök (OHR), Carlos Westendorp volt spanyol külügyminiszter (OHR), Harri Holkeri volt finn miniszterelnök (UNMIK) és Bernard Kouchner volt francia egészségügyi miniszter (UNMIK).
A délszláv válsággal párhuzamosan mélyreható változásoknak voltunk tanúi Európában. A kommunista rendszerek sorra összeomlottak 1989 őszén, majd két évvel később maga a Szovjetunió is felbomlott. Oroszország hatalma és befolyása jelentősen összezsugorodott, a korábbi bipoláris világ eltűnt. George Bush elnök (1989-93) bejelentette egy „új világrend” elérkezését, amelyben az Egyesült Államok dominált. Oroszország igyekezett megtalálni helyét a nemzetközi kapcsolatoknak ebben az új realitásában és eleinte megpróbálkozott a Nyugattal való együttműködéssel. Mintegy másfél évtized és főleg a koszovói státusz rendezése kapcsán megélt csalódás után Moszkva visszavonult a Nyugat által dominált békefenntartó és államépítő vállalkozásokból. A nagyhatalmi erőviszonyok változásának jeleként Oroszország 2021-ben a boszniai békefolyamatot felügyelő Békevégrehajtó Tanácsból is kilépett.
Ezzel párhuzamosan az Európai Közösségek alapvetően gazdasági együttműködése egy politikai unióvá vált, amikor a maastrichti szerződés hatályba lépett 1993 végén. Megszületett a Közös Kül- és Biztonságpolitika, amellyel a tagállamok a korábbinál jelentősebb nemzetközi súlyt kívántak adni Európának a nemzetközi kapcsolatokban. A Balkán ennek az új politikának a kísérleti laboratóriuma lett. Kezdetben a jugoszláv felbomlási folyamat túl kemény diónak bizonyult és „Európa órájának” eljövetele késett. Az európai országok nem rendelkeztek azokkal a katonai képességekkel, politikai döntéshozatali mechanizmusokkal, illetve válságkezelő infrastruktúrával, amelyek lehetővé tették volna a hatékony reakciót egy ilyen jellegű etnikai konfliktusra. Ugyanakkor Bosznia és Koszovó egyaránt hasznos tanulságokkal szolgált az 1990-es években. A háború utáni gazdasági újjáépítés és az államépítési erőfeszítések pedig bőséges lehetőséget nyújtottak az Európai Uniónak, hogy erejét demonstrálja. Európa ki is követelte a maga részét a balkáni béketeremtő műveletekből. Ennek eredményeként a nemzetközi közösség boszniai főmegbízottja, akit felruháztak a bonni jogosítványokkal, mindig európai politikus volt. Ugyanez volt a helyzet az ENSZ főtitkár koszovói különmegbízotti pozíciójával a nemzetközi igazgatás évtizedében. Az EU balkáni erőfeszítéseinek csúcspontjaként 2009-ben megkezdte munkáját az EULEX misszió Koszovóban, amelynek célja az új független állam jogállamiságának erősítése volt. Ez a misszió lett az EU Közös Védelmi és Biztonságpolitikájának eddigi legnagyobb volumenű vállalkozása.
Más nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, EBESZ vagy az Európa Tanács, szintén feladatokat kerestek maguknak a hidegháború után, ezért nem volt nehéz őket megnyerni az államépítés kísérletekhez. Ehhez az ENSZ nyújtott ideológiai hátteret már egy korai stádiumban. Az volt a cél, hogy meghaladják a hidegháború békefenntartó misszióinak korlátozott ambícióit, amelyek gyakran csak befagyasztották a konfliktusokat, de nem kínáltak tartós és életképes megoldásokat a rendezéshez, illetve néha még a háború sújtotta lakosság szenvedéseinek enyhítésére sem futotta erejükből. Éppen ezért, az ENSZ 1992-es Békeprogramja a nemzetközi szervezetek hosszútávú stratégiájának fontosságát hangsúlyozta a politikai intézményépítés és kormányzás javítása érdekében. A Békeprogram olyan fogalmakat hozott létre, mint a békeépítés, megelőző diplomácia, demokratizálás, amelyekben mind az ENSZ vezető szerepvállalását vizionálta. Ebben az időszakban hirdették meg a liberális demokrácia globális győzelmének elméletét is, amelyek alapján a demokrácia gyakorlatára, a jó kormányzásra és a gazdasági fejlődésre olyan univerzális gyógyszerként tekintettek, amely mindenfajta társadalmi konfliktus kezelésére képesnek bizonyulhat a világ bármelyik részén. Ez alapján egészült ki a nemzetközi válságkezelés klasszikus katonai aspektusa egy markáns polgári komponenssel, amelynek fókuszában a politikai konszolidáció, gazdasági fejlődés és humanitárius erőfeszítések, leginkább a menekültek visszatelepítése álltak.
A nemzetközi válságkezelés egy globális kihívást jelentett, amely számos alkalmat nyújtott az ENSZ-nek stratégiájának megvalósítására Kambodzsától Kelet-Timoron át Afganisztánig. A legjelentősebb és legambiciózusabb nemzetközi államépítési és demokratizálási kísérletek sorában találjuk Bosznia és Koszovó példáját. A nemzetközi szerepvállalás Bosznia-Hercegovinában már 1992-ben megkezdődött, de az államépítés csak az USA által tető alá hozott daytoni békeszerződés végrehajtásával indult 1995-ben és tart az azóta eltelt 30 évben. Koszovóban a nemzetközi igazgatás 1999-ben kezdődött és 2017-ben fejeződött be, amikor megszűnt az EULEX végrehajtó mandátuma.
Bár a fegyveres konfliktusok nem újultak ki, ami egy komoly visszaigazolása a nemzetközi erőfeszítések sikerének, más téren az eredmények elég vegyesnek és ellentmondásosnak bizonyultak. Ha ráadásul a befektetett erőforrásokkal vonjuk őket párhuzamba, akár kiábrándítónak is tűnhetnek. Ugyanakkor fontos, hogy alapos vizsgálódás előzze meg az értékelést. Az elemzők és véleményformálók részéről gyakori hiba, hogy túlzottan magas várakozásokat állítanak fel, türelmetlenek, figyelmen kívül hagyják a történelmi környezetet és politikai megbízók elvárásai alapján fogalmazzák meg értékelésüket.
