A humanitárius intervenció és az államépítés jelenségei ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba egymással a 19. században. Egyrészt míg a humanitárius intervenciót alapvetően a közvélemény legitimálta, addig a nemzetközi szereplők által végrehajtott államépítés a nagyhatalmak közös diplomáciai döntésén alapult. Másrészt a humanitárius okokból történő államépítés csak különleges politikai körülmények között jöhetett létre: abban a pillanatban, amikor a nagyhatalmaknak egy egymás elleni háború közvetlen kitörését kellett megakadályozniuk. Utóbbi esetben a nagyhatalmak képviselői egy nemzetközi (ellenőrző) bizottságot hoztak létre abból a célból, hogy közös védnökség vagy protektorátus alá vegyenek egy olyan területet, ahol elkerülhetetlennek tűnt a nagyhatalmi érdekek összeütközése.

A nemzetközi ellenőrző bizottságokat, mint a nemzetközi béketeremtés fontos eszközeit a nagyhatalmak először Szíriában (1860), Kelet-Ruméliában (1879) és Macedóniában (1903–1908) állították fel. E nemzetközi bizottságok közvetlenül avatkoztak be az Oszmán Birodalom belügyeibe, hogy átszervezzék a helyi közigazgatást és a fegyveres erőket, illetve átalakítsák a helyi joggyakorlatot. Az intervenció ebben a három esetben egy (polgár)háború közvetlen következménye volt; a bevezetett reformok pedig európai mintákat követtek.

Az Albániai Nemzetközi Ellenőrző Bizottság fordulópontot jelentett a nemzetközi ellenőrző bizottságok fejlődésében, mert egy új, önálló államot kellett felépíteni szinte a semmiből. Szíriában (1860–1861) és Macedóniában (1903–1908) ugyanis a nagyhatalmak képviselői formálisan az Oszmán Birodalom vilajeteit szervezték újjá, vagyis az államépítői tevékenység nem változtatta meg e tartományok nemzetközi jogi státuszát. Kelet-Ruméliában pedig egy félautonóm állam jött létre, ahol a teljesjogú szultáni fennhatóság, a szuverenitás, korlátozott szuzerenitásba fordult át (1879–1885).

Csupán 1913 és 1990 között tizenhét nemzetközi ellenőrző bizottságot hoztak létre: négy nemzetközi katonai ellenőrző bizottságot; két, különleges célokért megalakult nemzetközi ellenőrző bizottságot; és tizenegy nemzetközi ellenőrző bizottságot, amely államépítésért volt felelős. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy ennek a típusú bizottságnak az összehasonlító elemzésére eddig még egy tudományág keretében sem került sor. A politika- és történettudományok szakértői persze végeztek kutatásokat egyes bizottságok történetéről vagy tevékenységéről, de nem történt valódi kísérlet arra, hogy ezt a bizottságtípust önálló vizsgálat tárgyává tegyék.

Annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom összeomlása után az Albániában megvalósuló államépítési törekvés a kor nagyhatalmainak legfontosabb humanitárius projektje volt az első világháború előtt, ez az eset elkerülte a nemzetközi humanitárius intervenció-kutatások figyelmét. Ismeretlen okokból az albán esetet a korabeli nemzetközi jog szakértői nem tekintették humanitárius államépítésnek (Heraclides, Alexis: Humanitarian Intervention in International Law 1830–1939. The Debate. Journal of the history of International Law 16 (2014): 26–62, 58–62).

Meglátásunk szerint a jelenlegi humanitárius intervenció-kutatások módszertani megújulásra szorulnak. A humanitárius intervenció-kutatások ugyanis, exkluzív módon, csak a transzatlanti világot magába foglaló nemzetközi közösség múltbeli cselekvéseit elemzik, anélkül, hogy az utóbbi két évtizedben perspektívát, kérdéseket vagy megközelítési módot változtattak volna. Problémát látunk abban, hogy a kérdés kutatói, főként nemzetközi jogászok, politológusok és filozófusok, alapvetően régi narratívákat fogalmaznak újra; többek között ritkán merül fel bennük, hogy a hosszú 19. század és az 1990 utáni humanitárius események vizsgálatát összekapcsolják.

Kutatásunk alapkutatás, amely azt a folyamatot vizsgálja, amelyen keresztül „az albán-probléma” nemzetközivé és humanitárius jellegűvé vált a nagyhatalmak és Ausztria–Magyarország számára. A projekt célja továbbá, hogy az 1913-ban függetlenné vált Albánia történetét beillessze a humanitárius intervenció-kutatások, és a külföldi segédlettel zajló államépítési esetek keretei közé. Esettanulmányunkkal szélesíteni törekszünk a humanitárius intervenciókról szóló vitákat, és láthatóvá kívánjuk tenni a háborúk utáni államépítési folyamatok humanitárius aspektusait is. Végül, mivel a vonatkozó kutatásokban számos kiaknázatlan történelmi tapasztalat rejlik, célunk, hogy az eset mélyreható elemzésén keresztül tanulságokat fogalmazzunk meg a külföldi segédlet mellett zajló humanitárius célú államépítésekről és ezeket, a projektben kutatóként résztvevő diplomata segítségével közvetlenül hozzáférhetővé tegyük a nemzetközi diplomácia számára.

Az 1990 utáni időszakban a nacionalizmus, a politikai tekintélyelvűség és a vallási fundamentalizmus számos országban vezetett politikai instabilitáshoz. Ennek következtében a Balkán és a Közel-Kelet számos humanitárius beavatkozás helyszíne lett ismét. E beavatkozások közül kétségtelenül a bosznia-hercegovinai és a koszovói bizonyult eddig a legösszetettebnek. A nemzetközi beavatkozások egyik fő célja az volt, hogy az államépítés folyamatához demokratikus intézmények létrehozásával járuljon hozzá. E nemes célokra elköltött hatalmas összegek és számos, egyértelmű siker ellenére több kritika fogalmazódott meg az UNMIK (United Nations Mission in Kosovo), az International Civilian Office, illetve az OHR (Office of the High Representative) hivatalával és gyakorlatával szemben. Egy bizonyos ponton a nemzetközi konszenzus is „elpárolgott” ezen államépítési erőfeszítések mögül.

Mi romlott el? Miért szakított Oroszország az EU- és NATO-országokkal ezekben a béketeremtő erőfeszítésekben? Van-e valódi demokrácia Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban, valóban működőképes-e a politikai intézményrendszer? Lehetséges-e a 21. században a humanitárius célú (nemzet)államépítés háború sújtotta, soknemzetiségű területeken?