Márkusz László
kulcsszavak: humanitárius államépítés, Bosznia-Hercegovina, Koszovó, Daytoni békerendszer, államépítés, nemzetépítés,
Az 1990-es és a korai 2000-es évek nemzetépítési kísérletei a poszthidegháborús világrend olyan jelenségei voltak, amelyek az USA katonai hegemóniáján alapultak. Mozgatójuk a liberalizmus, a szabad választások, a demokratikus intézményrendszer és a piacgazdaság erejébe vetett hit volt, amelyekről úgy gondolták, hogy kezelni tudják a társadalmi kihívásokat, beleértve az etnonacionalizmust is.[1]
Az egyik lecke paradox módon az, hogy az államépítés még egy unipoláris világban sem tud működni valamilyen fokú nemzetközi konszenzus hiányában. Az orosz támogatás eltűnése a Boszniában és Koszovóban zajló nemzetközi erőfeszítések mögül, bekorlátozta azok perspektíváit. Christian Schmidt nemzetközi főmegbízott politikai befolyását Boszniában meggyengítette az ENSZ BT támogatásának hiánya, és sebezhetővé tette őt a hazai nacionalista erők támadásaival szemben. A Koszovó nemzetközi elismerésének feltartóztatására 2015 után indított szerb-orosz diplomáciai offenzíva szintén hátrányosnak bizonyult az addig a Nyugat által támogatott és biztatóan alakuló folyamatra. A nagyhatalmi rivalizálás akadályokat gördíthet és végsősoron meg is hiúsíthat bármilyen jövőbeli államépítési kísérletet.
Még kisebb regionális hatalmi központok is veszélyt jelenthetnek egy ilyen projekt végkimenetelére. A daytoni békeszerződést nem lehetett volna végrehajtani Belgrád és Zágráb együttműködése nélkül. Miután Franjo Tuđman és Slobodan Milošević 2000-ben távoztak a politikai színről, Boszniában beköszöntött a békefolyamat legsikeresebb évtizede. Hasonlóképpen, a tiranai albán kormányzat konstruktív hozzáállása nélkül a koszovói államépítési kísérlet is könnyen félrecsúszhatott volna.
A háború alatt megsemmisült, majd teljes pompájában újjáépített szarajevói városháza (Vijećnica) az ország kulturális újjászületésének szimbóluma.
Fotó: Aktron / Wikimedia Commons
Az államépítési folyamathoz béke és politikai stabilitás szükséges. A posztháborús zónákban ezt a politikai stabilitást gyakran csak a békefenntartó erők hosszú távú jelenléte tudja garantálni. Koszovóban a KFOR, Boszniában pedig az SFOR/EUFOR évekkel, sőt évtizedekkel a telepítésük után is megakadályozott újabb konfliktusokat. Éppen ezért a kezdeti amerikai elzárkózás a hosszútávú katonai szerepvállalástól Boszniában sok problémát okozott a polgári végrehajtásban, amely emiatt csak a harmadik évtől, 1998-ban tudott érdemben megindulni. Nyugodtan kijelenthető, hogy a posztháborús nemzetközi államépítési projektek csak addig életképesek, amíg élvezik katonai szárnyuk támogatását, amely krízishelyzetben be tud avatkozni a terepen.[2]
A nemzetközi közösség sokkal inkább államépítésben gondolkodott és nem “nemzetépítésben”, mint ezt a “nation-building” angol kifejezés tévesen sugallhatja. A nemzetet, az angolszász világ értelmezése szerint, az adott ország lakossága alkotja. Ha „létrehozol” egy országot, akkor annak lakossága automatikusan egy nemzetet alkot. Viszont az ország intézményrendszerének kiépítése sziszifuszi feladat, ha azok, akiknek azt működtetni kellene, nem értenek egyet a múltról (a történelemről) és képtelenek közös politikai célokat kitűzni a jövőre vonatkozóan. A Dayton utáni nemzetközi erőfeszítések, amelyek az államépítést a hosszú távú béke szolgálatába szándékoztak állítani, elmulasztottak kiformálni egy olyan politikai közösséget, amelyet „boszniai/bosnyák nemzetnek” hívhatnánk. Sikertelennek bizonyult konszenzust alkotni a múlt eseményeiről, míg a nemzetközi közösség által nyújtott egyetlen közös „nemzeti cél” az EU-tagság egyre hiteltelenebbé váló délibábja lett.
A politikai összetartással rendelkező nemzet hiánya komoly gondot jelent bármelyik kelet-európai ország hosszú távú stabilitására. De vajon a boszniai esetben a nemzetépítés valóban fantazmagória, egy “reménytelenül naiv gondolat” volt?[3] Vagy esetleg, mint ezt Paddy Ashdown brit politikus, a nemzetközi közösség korábbi boszniai főmegbízottja sugallta, egy hibás elnevezéssel, az angol nyelv “szemantikai zavarával” állunk szemben? (A nation szó egyszerre jelöl országot, nemzetet, de tulajdonképpen népcsoportot is. A „nation-building” ezért jelentheti szimplán egy ország infrastruktúrájának és intézményrendszerének újraépítését is.) Ashdown szerint a nemzetközi közösség nem képes „nemzeteket építeni”, mivel nem erőltethet rá egy népre érzelmi köteléket és hazaszeretetet; azok vagy létrejönnek természetes úton, vagy nem.[4] Nos, annyi biztosnak tűnik, hogy egy politikailag összetartó közösség létrehozása a háborús felekből 1995 után nem volt reális célkitűzés, ha erre egy évtizedet szán valaki. A valós nemzetépítés sokkal hosszabb távú megközelítést igénylő feladat, amihez az Osztrák-Magyar Monarchia 1878-1918 közötti boszniai szerepvállalása szolgálhat mintaként.
Mindent egybevetve, a Dayton utáni állam- és nemzetépítési projekt nem tekinthető kudarcnak. Az országban harminc éve béke uralkodik, ami alatt egy teljes generáció felnőtt, belépett a munkaerőpiacra és családot alapított. A nemzetépítési erőfeszítések azonban elakadtak, mivel nem sikerült megvalósítani teljes mértékben az etnikumközi megbékélést. Felmerül a kérdés, hogy ennek elérése is mennyire lehetett reális várakozás egy generációval a borzalmas háború után. A második világháború vajdasági vérengzéseket követően a szerbeknek és magyaroknak ugyanez mintegy 60-70 évbe telt. Az etnikumközi megbékélés rendszerint a politikai elitek által vezérelt folyamat, amelyek ezt érdekeikkel egybeesőnek látják. A jelenlegi boszniai politikai elit viszont inkább a daytoni gyenge állam fenntartásában érdekelt, illetve egy olyan korlátozott demokráciában, amelyet a Nyugat felé fügefalevélként használhat. A jogállamiság bekorlátozása és egy állami szektor dominanciáján alapuló kvázi piacgazdaság kényelmesebb alternatívának tűnik a jelenlegi hatalomgyakorlók számára, mint a liberális demokrácia és a valós piacgazdaság, amelyben mindenkinek meg kell mérettetnie tehetsége és teljesítménye alapján.
[1] John Gray,The New Leviathans: Thoughts After Liberalism (Farrar, Straus and Giroux, 2023) p 47
[2] Ezt Paddy Ashdown nemzetközi főmegbízott fontosnak tartotta hangsúlyozni már 2003 júniusában, amikor az iraki államépítési project hajnalán jártunk. ‘Broken communities, shattered lives: winning the savage war of peace’ Speech by the Rt. Hon. Paddy Ashdown, High Representative in Bosnia and Herzegovina, to the International Rescue, Committee 06/20/2003 London https://www.ohr.int/speech-by-the-rt-hon-paddy-ashdown-high-representative-in-bosnia-and-herzegovina-to-the-international-rescue-committee/
A nemzetközi katonai jelenlét fontosságáról az államépítés folyamatának korai szakaszában lásd az első Boszniában szolgáló nemzetközi főmegbízott emlékiratait. Bildt, Carl: Peace Journey (1998) pp 299-308.
[3] Sumantra Rose, The Bosnian State a Decade after Dayton in David Chandler (ed), Peace without Politics? Ten Years of International State-Building in Bosnia (Routledge, 2006) p. 22
[4] P. Ashdown, ‘Broken communities’
